Saját írásaim. Saját gondolataim.

Elköltöztem!

// 2010. november. 19. // Nincs hozzászólás » // Nincs kategorizálva

Szeptemberben régi vágyam teljesült és megkaptam végre a saját domaint, amire annyira vágytam.
A blogomat is átköltöztettem oda, ezentúl a www.gilluindil.com oldalon olvashatsz tovább!

Könyvek és a mozivászon (kevés nyafogással)

// 2010. július. 8. // Nincs hozzászólás » // Érdekességek az én világomból

Annyi minden történt mostanában, de nem igazán akartam “csevegni” ezekről a dolgokról. Nem túl fényes az anyagi helyzetünk (de gondolom, ezzel nem vagyunk egyedül…), és nagyon maga alá temetett a pénztelenség okozta keserűség, de azt hiszem, kezdek túllendülni rajta. Erről tényleg nem igazán akarok írni, mert tudom, hogy egyáltalán nem lesz jobb attól, ha kibeszélem magamból… 🙂

Olvastam egy elég jó könyvet, Szergej Lukjanyenkotól az Ugrás az űrbe.Nagyon tetszett, csak a vége nem. Merthogy nincs neki, az író nem fejezte be, csak abbahagyta. Mintha csak kifogyott volna a papírból… Akár egy szó közepén is félbehagyhatta volna ennyi erővel. Érdekes világba kalauzol a történetben és olyan kár, hogy nem fejezi azt be. Számomra enélkül is elég csalódás a könyvek vége. Mindig sajnálom, hogy meg kell válnom attól a világtól, melynek része voltam sok-sok oldalon keresztül.Az Eragon-könyvek közül is alig várom már a következőt. Három vaskoska kötet alatt megszerettem a szereplőket kezdeti kifogásaimellenére.

A több kötetes könyvekkel az a tapasztalatom, hogy az első egy, két részben nem igazán fognak meg. Simán túlélném, ha nem olvashatnám el a következő könyvet… Aztán egyszercsak megtörténik a csoda és beleszeretek a világba, a szereplőkbe, a történetbe. Valahogy maga az író is jobban belejön a történetmesélésbe. Ezért vagyok kíváncsi a Rózsaláng (Munkácsy Gabriella könyve) folytatására is például. Az első rész nekem kicsit bénának tűnt. Egyszerűen gagyi megoldás, hogy valami mindig hirtelen kihúzza a hősöket a csávából. Nem vagyok a deus ex machina megoldások híve, már a görög tragédiákban is nevetségesnek tartottam. A Kreativitás teljes hiányának tűnik még akkor is, ha nem azért alkalmazta az író. Mindenesetre rájöttem már, hogy adok mindig még egy esélyt a történetnek / írónak, mert hát ki tudja?! Másodszorra talán jobban megy. 🙂

Még a legkedvesebb íróimnak is vannak mélypontjai. Douglas Adams Galaxis “trilógiájának” például a negyedik kötete a mélypont szerintem. Kurt Vonnegut könyvei közül meg a Mesterlövész nem volt túl jó. És lehetne folytatni a sort… A sok-könyves íróknak mindig vannak gyengébben sikerült darabjai, amiket csak a név miatt tudnak eladni, mert még a fanatikus rajongók is csak annyit mondanak rájuk, hogy “igen, igen, azt is olvastam”.

Az is lehet, hogy csak én nem vagyok “jó olvasó”. 🙂 Tudom, hogy túl kritikus vagyok. Könyvekkel, filmekkel és emberekkel szemben mindenképp. A legkritikusabb pedig a kedvenc könyveim megfilmesítésével kapcsolatban vagyok. A Gyűrűk Ura film változata pedig akkor is szar volt, ha egy vagyont költöttek rá. Nem az a baj, hogy “meghúzták” a sztorit, hanem az, hogy feleslegesen változtattak meg benne dolgokat (pl. Elrond személyiségét), és az elfek nem ilyen buzisan lányosak. Elijah Wood pedig egy bamba kretént csinál Frodóból. A díszletek viszont tényleg fantasztikusak benne, szóval azért megérte megnézni, de mint látható, a mai napig képes vagyok belelovalni magam a témába. A legzseniálisabb adaptáció a Szerelem a kolera idején. El sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet filmre vinni egy Márquez könyvet… hát úgy, ahogy ők csinálták. Egyszerűen tökéletes alkotás.Tökéletesek a szereplők, nem hagytak ki lényeges részeket a történetből és ha meg is változtattak benne apróságokat, csak azért tették, hogy “emészthetőbbé” tegyék a történetet a képernyőn. Összefoglalva kicsit hadilábon állok ezekkel a filmcsináló-láz szülte alkotásokkal. Nehéz fába vágja a fejszéjét a forgatókönyv író és a rendező is, ezért minden esetben tisztelem őket, de vannak könyvek, amiket békében kéne hagyni. Úgy, ahogy vannak.

Én és a Facebook

// 2010. június. 19. // Nincs hozzászólás » // Érdekességek az én világomból, Internet a valóságban

Avagy válasz Zsolt felvetésére

Alig pár napja, hogy leírtam, mennyire hadilábon állok a Facebookkal és máris megváltozott a viszonyunk, hála a modern kor legnagyobb találmányának, a TweetDeck-nek.

Számomra forradalmasítja a program a közösségi média kezelését, hiszen egészen egyszerűen képtelenség örökké figyelni az összes oldalt, ahol emberek osztják meg veled életüket. (De ezt egyébként már kifejtettem régebben…) Nekem például csak egyre van időm, és már jó régen elhatároztam, hogy ez az egy a Twitter lesz. Ugyan egyetlen barátom se használja, de ezen jutok a legérdekesebb információkhoz. Rengeteg vicces cikket és képet kapok rajta, érdekes híreket a tudomány világából, filmkritikákat és értékeléseket olvashatok, stb. Egyszóval ÉRDEKES dolgokat.

A Facebookból azért lett elegem, mert örökké azt kellett látnom rajta, hogy ki melyik baromsággal (farmville, country story, happy aquarium, my empire, café world, restaurant city, petville, és még ki tudja mivel) tölti az időt a munkahelyén. Ráadásul mind azzal tukmál, hogy játszam én is ugyanazt a hülyeséget, mint ő. És itt jön az, hogy miért zseniális a TweetDeck: le lehet tiltani a játékok API-ját, tehát NEM LÁTOM az üzeneteiket a TweetDeck felületén.

Nem ítélek el senkit azért, mert ezekkel a vacakokkal játszik. Egészségére, örülök, hogy ilyen sok ideje van. Nekem, ha van időm, akkor valami értelmesebbel igyekszem eltölteni, dehát ez az átka annak, ha valaki a saját vállalkozásában dolgozik. Nincs pofád egész nap sutyiban játszani, mert csak magaddal tolsz ki, nem a négy sorral odébb ülő idegennel, akinek még a nevét sem tudod. 🙂

Szóval éljen soká a TweetDeck! 🙂

8 bites tarot

// 2010. június. 19. // Nincs hozzászólás » // Érdekességek a nagyvilágból, Internet a valóságban, Kreatív semmitmondás

Be kell vallanom, hogy bírom ezeket a Szuper Márió jellegű, retro grafikákat. A régi emlékeket idéz bennem, régi játékokat, amiket úgy szerettem gyerekkoromban.

Ráadásul a közeli barátaim tudják, hogy gyűjtöm a tarot pakilkat, szóval érthető, hogy miért vérzik a szívem a következő “gyönyörűségért”:

Közösség

// 2010. június. 16. // Nincs hozzászólás » // Házi történelem, Internet a valóságban

Régen volt nekünk az IWIW és ez így volt jó. Láthattuk az ismerőseinket, felújíthattunk (néhány e-mail erejéig) régi kapcsolatokat és rosszabb napjainkon csámcsoghattunk azon, hogy a középiskolai osztálytársak milyen vacakul néznek ki, illetve hogy ugyanolyan rondák, mint voltak.

Aztán jött a Facebook. Én speciel nem értettem. Minek ez? “Mert ez jobb / menőbb / többet tud.” És lett Facebook accountom is. Nem használtam. Aztán ellepték az internetet a “lájkológombok” és a kicsi kék kockában kuksoló “f” betűk és én behódoltam…

Közben megjelent a Twitter is. És ez az egyetlen újdonság, amit szeretek. Nem árasztanak el a farmvilles baromság üzenetek, nem küldözgetnek rajta a népek rózsát és szivecskéket egymásnak… Olvashatok rajta számomra érdekes híreket, innen tudom, mikor megy adásba az egyik kedvenc sorozatom, vicces linkeket kapok rajta néha (a hangsúly a NÉHÁN van és a VICCESEN; nem fárasztó / idétlen / szar, hanem vicces), és mivel egy csomó geek használja, nem maradok le a legújabb technikai újdonságokról. Vajon mikor lepik el az idióta alkalmazások ezt is?!

Az egész világ egy nagy közösség lett, ahol mindenkinek mindent meg kell osztania mindenkivel azonnal. Régen a blogom miatt exibicionistának bélyegeztek, ma már oldschool lettem… A régi szép idők…

Mi mind istenek vagyunk

// 2010. június. 16. // Nincs hozzászólás » // Érdekességek a nagyvilágból, Internet a valóságban

Itt találtam: http://xkcd.com/676/ (Na jó, nem én találtam, de hála a Twitternek nem maradtam le róla…)

Gondolatfoszlányok az éjszakáról

// 2010. június. 15. // Nincs hozzászólás » // Érdekességek az én világomból

Megvan a varázsa a hajnali blogolásnak. Csend van körülötted, tényleg magadra maradsz a gondolataiddal. Előszedhetsz témákat, amik az elmúlt napokban felmerültek, befejezhetsz félbemaradt beszélgetéseket, könnyebb felidézni az eseményeket.

Mindig éjszakai bagoly voltam. Gimis koromtól kezdve hajnali kettő előtt nem nagyon aludtam el. Egyetemen éjszaka magoltam, sőt még a programozó suli leadandó feladatait is általában egyetlen éjszaka alatt dobtam össze. Szeretem az éjszakákat…
Ilyenkor vagyok elememben.

Ha jobban visszagondolok, életem legtöbb fontos beszélgetése éjszaka zajlott. Párommal, Zsolttal régebben sokat veszekedtünk (persze éjjel), aztán a veszekedések mindig beszélgetéssé szelidültek, végül pedig egymás karjaiban aludtunk pár órát. Hihetetlen ostobaságokon borultam ki mindig. 🙂 Szegénynek örökké azt kellett találgatnia, hogy mi lehetett valójában a bajom. Nem is értem, hogy bírt elviselni… 🙂

Hét hosszú éven keresztül volt egy lány a legjobb barátnőm. Az első albérletében sok-sok hajnalba csavarodó éjszakát beszélgettünk át. Nemegyszer úgy fellelkesültünk egy-egy témától, hogy hajnali kettőkor szóltak ránk a szomszédok, hogy mostmár kicsit halkabban értsünk egyet egymással. 🙂 Még mikor együtt laktunk és ott lett volna az egész nap, hogy kitárgyaljuk ügyes-bajos dolgainkat, akkor is az éjszakákat választottuk.

Azt hiszem, hogy éjszaka tudok csak igazán önmagam lenni. Az időnek ez a senkiföldje az, amikor nem kell tekintettel lennem senkire és semmire, azt tehetem, mondhatom, érezhetem, amit én akarok. Az lehetek, aki igazán vagyok.

Rém-unalom a mozivásznon

// 2010. június. 13. // Nincs hozzászólás » // Érdekességek az én világomból, Kritika

Tegnap este megnéztem a Rémálom az Elm utcában “új” változatát. Mit a bejegyzés címe is sugallja, nem nyűgözött le a régi-új mozisiker.

Az első felében még nosztalgikus élmény volt, hiszen gyerekkorom egyik klasszikus horrorjáról van szó, de aztán egyszer csak észrevétlenül átcsúsztam unalom-földére… Mivel nem ült mellettem senki, így a szomszédos székkel kezdtem el játszani, miután elfogyott a párom pattogatott kukoricája és az ajándékba kapott túró rudi mintát is befaltam.

Számomra létezik egy olyan filmkategória, hogy háttérzaj-mozi. Na ez a film tökéletes példája volt ennek. Ha otthon néztem volna, tutira elkezdek közben hímezgetni, rajzolni, vagy dolgozgatni, de persze a moziban erre nem volt lehetőség. Még az is kizárt, hogy az ember játsszon egyet a mobilján, vagy Twitteren kürtölje szét, hogy milyen rettenetesen unatkozik.

A párom sokkal jobb véleménnyel van a filmről, mert nem látta az eredetit. Neki még újdonság volt Freddy története, hogy a feldühödött “tömeg” lincseli meg és egy pár percig még képes volt hinni is a késujjú gondnok ártatlanságában. 🙂 Örülök, hogy legalább ő jól mulatott!

A Freddyt alakító színész (azért se nézem meg, hogy hogy hívják) teljesítményével nem volt gondom. Az adottságaiból fakadóan csak az összeégett pszichopatát tudta kihozni a figurából (egy kis marslakó-beütéssel), nem a klasszikus rémálomból szökött gyilkos szörnyeteget. Az eredeti film erőssége Freddy volt, úgy ahogy van. Nehéz lenne Robert Englund után csak fele olyan tökéletes színészt találni… Ez viszont nem az új színész hibája. Egy egész nemzedék tudatában él élénken a klasszikus Freddy képe és ezzel bizony nehéz lenne bármit is kezdeni.

Mit sem ér az összehasonlíthatatlanul profibb maszk, ha egyszer a mögötte lévő emberről nem az jut eszedbe, hogy félelmetes. Mikor megláttam az új Freddyt a mozivásznon egyetlen szó villant az agyamba hatalmas neonzöld betűkkel: UFO. Úgy néz ki ez az ember, mitha kicsit meggrillezték volna az UFO-boncolós “dokumentumfilm” főhősét. Pedig egyébként rendben van az arca, de ez a maszk nem kerül be a filmtörténet legjobbjai közé. Mégegyszer mondom, a színészi teljesítményével nem volt semmi gondom, nem amiatt nem jó erre a szerepre.

A klasszikus, gyagyi-maszkos ’80-as évek Freddyjét kár is összehasonlítani ezzel a figurával. Mint az Adidas és az Adios cipő… Pár betű a különbség, mégis ég és föld…

Érdekesen kettős érzéseim vannak az új Rémálommal kapcsolatban. Egyrészről csalódtam, másrészről pontosan azt hozta, amit vártam (talán pont ezért vagyok csalódott?). Az mindenesetre biztos, hogy a ’84-es változat marad nekem az IGAZI Rémálom.

Bannert gyártok éjjel-nappal

// 2010. június. 2. // Nincs hozzászólás » // Érdekességek az én világomból, Házi történelem, Kreatív semmitmondás

Lassan kezdek belejönni a bannergyártásba. (Már Panka is legtöbbször elégedett a munkámmal… :)) “Sajnos” az egyik kedvencem, a Mágia Tábor, most lekerült, mert elkelt az összes hely a táborra. Nem baj, mert őszre szervezünk másikat és szerintem annak ugyanez lesz a reklámja, csak majd jól átszinezem, mert a narancssárgával nem voltam teljesen elégedett. Választok majd valami kedvesebb színt. 🙂

Azért nagyon jó érzés, hogy térülök-fordulok a neten és belebotlok az egyik munkámba, rámvigyorog az egyik bannerem…

Egyébként beteg voltam (szerintem még vagyok is). Összeszedtem egy tüszős mandulagyulladást és ráhúzódott a fertőzés a szememre meg a fülemre is. A fülem még mindig fáj… Utálok antibiotikumot szedni, mert kikészül tőle a gyomrom, büdös leszek tőle (a pizsmámon lehet érezni a gyógyszer szagát), ráadásul hatalmas nagy a pirula, és ez nem túl jó, ha az ember a nyálát sem képes lenyelni, annyira be van dagadva a torka.